Beszélgetés Dr. Vigh Andreával, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektorával

- Először is arról mesélj kérlek, hogyan indultak a zenei tanulmányaid?

- Zenei tagozatos óvodába jártam, ami azt jelentette, hogy minden nap volt külön zenei foglalkozás, hároméves koromtól kezdve. Már az oviban kiderült, hogy nagyon jó hallásom van, mindent rögtön vissza tudok énekelni, nagyon tiszta hangom van és minden ritmust rögtön, hibátlanul vissza tudok tapsolni. Az óvoda igazgató asszonya azt mondta a szüleimnek, hogy próbáljuk meg a 3. kerületben ezt a bizonyos zenei tagozatos iskolát; megpróbáltuk, felvettek, és innentől kezdve azt kell, hogy mondjam, hogy eleve „elrendelt” volt az út.

- Először melyik hangszer lépett az életedbe?

- Először zongorázni kezdtem, de ez is kalandos volt, mert amikor az iskolában meghirdették a felvételit, én éppen beteg voltam, így nem vettem részt a meghallgatáson. Ezért anyukám bement a zeneiskolába – még akkor Till Ottó igazgató úrhoz -, és megkérdezte, hogy akkor az ő kislányával most mi lesz? Azt mondták neki, hogy menjen a kislány hegedülni. Erre anyu azt mondta, hogy oda nem megy, mert otthon nekünk zongoránk van… (ugyebár jó polgári családból származom…) Igen ám, de zongorán nincs hely – mondták, mire anyu addig-addig kérlelt és erősködött, míg végül felvettek zongorára, így kerültem Ács Zoltánné Éva nénihez.

Zongorázni is nagyon-nagyon szerettem, valószínűleg azért, mert Éva néni egy olyan szenzációs tanár volt (és egyébként nekem nem esett nehezemre a zene).

Bővebben: „A szeretetet és az élményt egy életen át visszük magunkkal…”